2. fejezet

Reggel (pár óra alvás után) dobtam egy üzenetet Mike-nak, miszerint rajta vagyunk az ügyön. Henry napfelkelte előtt hagyott üzenetet a rögzítőmön. Azt mondta selymesen... idegesítően búgó hangján, hogy még nincs kész a nyomozással, majd hív ha talál valamit. Most őszinte legyek? Nem örültem, hogy Henry dolgozik helyettem is, de ami a fejemet illeti, jót tesz neki egy kis szünet (még akkor is, ha az én szótáramban ilyen szó nem létezik). Délelőtt lementem futni egyet a parkba. Miközben valami pörgősebb számra kerestem a nyakamban fityegő mp3-on, közben gondolkodtam az izéken. Nem esett jól tudni, hogy ezek még egymást is megeszik… ami a pici manókat illeti, borzasztóan lüktetett az oldalam. Olyan érzés volt, mintha egy kamion ütött volna el. Éppen ezért futottam pár kört, és megpróbáltam összpontosítani. Elfutottam a kórházig, hogy megszemléljem a terepet, ahol a szülőket… öhm, bántalmazták. Az említett helyszín a városi kórház mögött lévő park, mely egy fél kerületet körbefog. Ez a park régen létesült, több száz éves fák emelkednek az égig. Szép, viszonylag nyugalmas hely: nyáron árnyékot ad, este meg elnyel a mély, fullasztó sötétség; a sok fától alig látod az utcai lámpák fényeit... éppen ezért tökéletes helyszín egy kettős gyilkosság elkövetésére. Sétára váltottam, közben becipzároztam a dzsekim, mert tényleg hűvösebb volt. Messziről láttam a sárga kordont. A rendőrök feltakarították a maradványokat, a kordont is jórészt felszámolták, leszámítva azt, amelyik jelentősen belemarkolt egy fába. Odabukdácsoltam, és terepszemléztem a fejembe vésve azt, amit látok. Reggel a vizuális memóriám volt a jobb, így párszor körbe jártam a területet. Pár vérfolt ott vöröslött a barna földön, pár fűszálon. Ha nyílt terepen nyírnak ki valakit, az ott is ugyanolyan vérengzéssel párosul, de a helyszínelők, meg a járványügyisek olyanok, mint az éhes kiskutya, mindent tisztára nyalnak. A fák göcsörtein maradt pár vérsáv, mint ha idős ember könnyes arcát nézném. Ahol a fa gyantázott, ott cseppekben megdermedt egy-egy vércsepp. Összességében véve nem volt sok nyoma itt mészárlásnak. A menekülés mindenképp nehéz volt, mert itt a betonozás futott a park alatt (a metró) és a fák nem tudták mélyre vájni a gyökereiket, és így vízszintesen kezdtek el burjánzani. Némelyik olyan vastag volt, mint a combom.
Visszafutottam a lakásomig, és rövid zuhanyszünet után leugrottam a közeli bárba. Frenky minden nap non stop üzemel, így ő egész Torontó lelke. És mindent tudó nagyasszonya. Frenky Bellett, harmincas éveinek közepén volt, aki az apjától örökölte meg a kis bárt, amit ő azóta számtalanszor felvirágoztatott. Amióta a láncdohányosok és pókerozók törzshelyévé vált a hely, azóta lépni sem lehet a sűrű füsttől, de aki bírja az ilyen helyet, könnyen ideszokik. Leültem a most kevésbé zsúfolt bárpulthoz. Egy fiatal lány fordult felém, kezében poharat fényesítve, és megszerkesztett szemöldökét felvonva rám pillantott. Alig lehetett több húsznál, de harmincnak akart kinézni. Szánalmas, de nem adtam neki ötleteket. Azon már meg sem lepődtem, hogy simán lecsajoz.
-Mit iszol?
Én fejemmel a martinis üveg felé böktem, és mutattam, hogy dupla adagot. Egyet a fejemnek, és egyet a lábamnak, nem?
Míg a kiscsaj kiszolgált, Frenky is előkerült. Pici fekete bőrnadrág volt rajta és fehér trikó, láncok tömkelege, és a haja jelenleg barna volt, ami elég visszafogott árnyalat az előbbikhez képest. Legutóbb pink haja volt. Mosolya vakító fehérség.
-Vicky?
Biccentettem, és felé emeltem a poharam.
Ő együttérzően bólintott.
-Újabb munkás délután?
Fáradtan bólintottam, miközben felpattantam a bárszékre, és lehajtottam az első Martinit. Engem nem kötött semmilyen tilalom, ha napközben megiszok egy kis alkoholt, ami egyébként sem üt ki. Nem vezethetek autót a látásom miatt, ezért marad a taxi és a gyaloglás. Éljen az egészséges életmód!
Frenky elzavarta a pultoslányt, és a fekete márványpultra támaszkodott. Halványrózsaszínből feketéspinkbe váltott a szemén a festék. Profi munka. Persze, Frenky eredeti szakmája sminkes. Ha nem nézed ki belőle, az arca elárulja. Sehol egy oda nem illő ránc, táska, puffadás. Bárcsak ez rólam elmondható lenne!
-Mi kell? -kérdezte. Ő már csak ismer.
Közelebb húzódtam hozzá.
-Hallottál a vérengzésről a kórház mögötti parkban, ugye?
Frenky a homlokát ráncolta pár pillanatig, majd bólintott.
-Nem tudod, ki tette? Nem jött semmi hír?
Frenky egy darabig pörgette agyában a gondolatokat. Rám pillantott búzavirágkék szemével, majd bólintott.
-A múltkor benézett egy fura figura. Amolyan szakadt volt, aki nem illik ide, ezért ki akartam dobatni. De amint Patrisha –bökött a pultos lány felé. A harmincnak beillő húszas lány éppen egy vendéget szolgált ki; kellemesen mosolygott egy negyvenes borotválatlan fószerra, és közben a pultot súrolta; hogy az előadás élethűbb legyen, behajolt egy kicsit, látni engedte a világoskék pólójából kikandikáló melltartója egy részét – mellei nem nagyon voltak. – jött, hogy leváltson a pultnál, a pasas Patrishát bámulva kiiramodott a helyről. Ha nem láttam volna, magam sem hiszem el. –Frenky közelebb hajolt hozzám. Az egyik ujjnyi vastag lánca a kézfejemnek ütközött. Fúh, nehéz volt. Az orromat csiklandozta Frenki átható illata. Kellemes volt, csak sok. – Egy pasas beijed egy tizenkilenc éves kiscsajtól. El sem hiszem, hová fajul a világ!- kuncogott kellemesen. Én megütközve néztem rá.
-Azt akarod mondani, hogy az a rajzolt szemöldökű csaj még kiskorú?? És egy bárban dolgozik?? –Hagytam, hogy a megrökönyödés kiüljön az arcomra.
Frenky elmosolyodott, ez amolyan szégyenlős élt adott az arcának, de engem nem tudott becsapni. Én tudom, milyen kaméleon termet, már évek óta ismerem.
-Tudod, ő az unokahúgom. Éppen nyári gyakorlaton van, és mellékállásban nálam nyomatja a dolgokat. Semmi gáz, rajta tartom a szemem. Ám figyelj, zsarulány, ami engem zavar, az az a pacák. Pat senkinek sem árt, és nem értem miért kell betojva fület-farkat behúzva szaladni tőle; az az arc nem normális.
Én a válla mögött kipillantottam a kicsi Patre. A lány annyira kéregette magát, hogy a pasas már majdnem beleájult a csaj melltartójába. Fintorognom kellett.
-Ha engem kérdezel, -böktem fejemmel a bűnös párosra meredve- inkább tanuljon meg szemöldököt szedni az a kedves aranyos lány. Én csak azért nem ijedezek tőle, mert nő vagyok, és tudom, hogy amit művelt a szemöldökével az csak- szemöldökgyanta meg kontúrfekete.
Frenky harsányan felnevetett, és legyintgetett a fehér törlőrongyával.
-Imádlak Vic, olyan jó a humorod. De –itt megint közelebb hajolt; tíz kiló arany csapódott a kézfejemre- ha az a pasas megjelenik megint, rögtön felhívlak. Nehogy valami pszichopata járkáljon a környékemen.
Én bólintottam. Amint kiléptem a szmogmentes Torontóba, először is vettem egy nagy levegőt, másodszor meg arra a döntésre jutottam, hogy legközelebb tripla martinit iszok- a kezemnek is elkél egy kis erő, mert sajogni kezdett Frenky öhm, fuxaitól. Jajanyám.


Dél körül értem be az irodába. Azzal töltöttem el sok időt, hogy a szemem alól próbáltam levakarni a karikákat. Néha rám jön. Havonta egyszer rakok pakolást az arcomra, mert ugye már harminc fölött és miegymás, de itt az volt a probléma, hogy időközben szavatosságát vesztette az értékes, méregdrága nedű, amivel azt ígérték nekem a gyógyszertárban, ahol vettem, hogy szép, stresszmentes, kisimult lelkületű arcom lesz. A befektetés megérte, egészen eddig. Miközben az egyébként átlátszó pakolás az arcomon dermedezett, én helyet csináltam a kicsi lakásomban, hogy jobban kiigazodjak a papírrengetegeimen. Akkor vettem észre, hogy baj van, amikor a szemem alatt már-már lángra kapott az értékes lónyál. Mérgemben összetörtem három bögrét, amíg a fürdő felé botorkáltam cirka 120-szal, és a tükörképemre meredtem, ami ijedten felsikított és majdnem összeszarta magát. Ahogy az arcom kinézett!!! Elmehettem volna csadoros arab asszonynak, nem özvegy arab öregasszonynak, és akkor még keveset mondok. Fénysebességgel mostam le az arcomról az iszapot, miközben folyamatosan le és feltettem a szemüvegemet, hogy lássam – van-e még bőr a pofámon. Miután az utolsó darabkáját is lenyúztam az arcbőrömnek, a végeredmény a legérzékenyebb ponton- az amúgy is vaksi szememnél keletkezett. Skarlátvörös táskáim lettek a szemem alatt, de akkorák, hogy a szemüvegem nem fért a fejemre. Bő negyedóra kamillázás és jegelés után a kukába borítottam a lónyálat, és elindultam kifele a lakásból. Félúton voltam a lépcsőházban azután morogva visszafordultam, és kivadásztam a kukából a lónyál dobozát. Magammal vittem, és hatalmas napszemüveg mögé rejtőzve a gyógyszertáros orra alá dugtam a dobozt. Fél órás fojtott hangú veszekedés után, pár plusz centtel a zsebemben elhagytam a helyiséget, és mire az irodába érkeztem, izzott az agyam. Közben folyamatosan motyogtam magamban, hogy tudom én ám, miért is utálom az átkozott kozmetikaipart.
Következő életemben termékellenőr cég leszek.
Coreen az egyetlen és pótolhatatlan titkárnőm épp az íróasztalomnál ült, és a papírmunkát végezte: iktatott, levelezett, telefonált. Az előző ügyemet múlt héten zártam le, és kicsit sok volt vele a papírmunka. Coreent ez láthatólag nem zavarta. Sötétbarna tincsei vidáman lengedeztek a feje tetején, haját legalább nyolc hajgumival gumizta a feje tetejére. Az így megmaradt haja csutkaként virított a feje tetején. Nagyon modern volt, de egy goth lánytól nem is várok el többet. Szeme szokásos feketével kihúzva, és a szemöldöke normális. Mégsem őrült meg a világ, remek.
Coreen felpillantott, miközben én a vendégeknek fenntartott székbe nyomtam a fenekem. Fáradtan felsóhajtottam, de a napszemüvegtől nem akartam megválni.
-Ajánlhatom a kamillaborogatást.
-Megvolt. –nyögtem, közben legszívesebben a szememet dörzsiztem volna. Éreztetek már úgy, hogy belülről viszket a szemetek? Nos, nálam ez volt. –Coreen, kérlek futtasson át pár anyagot az izékről.
Coreen letette a tollát, és segítőkészen rám nézett. A haja csutkája libbent egyet.
-A mizékről?
Én kábán meredtem rá. Aztán leesett nyelvi hiányos kifejezésmódom.
-Hát, tudja, tegnap este olyan kicsi, kardfogú izékék támadtak ránk Henryvel, és emberfeletti gyorsan mozognak, ja és egymást eszik.
Coreen elgondolkozva bólintott.
-Áh, démonok, ugye? –már vette is a kezébe a könyvet.
Bólogattam.
Közben próbáltam valami folyékonyat, és koffeineset szagolni a levegőben, mire kolléganőm már a kezembe is nyomott egy adagot. Hálásan nyögtem egyet.
Majd a telefon csörgése lendített ki a révetegségemből. Mike volt az. Nagy elfoglaltságomban el is felejtettem, hogy tulajdonképpen min is dolgozom.
-Henrynél hagytam az aktákat.
Mike a vonal túlvégén mordult egyet.
-Találtatok valamit?
Én megint nyögtem egyet.
-Mike az igazat akarod hallani? –Tudják, Mike nem hiszi el, hogy démonok és a világ sötét oldala létezik. Bár én is megengedhetném magamnak ezt a luxust.
-Vic.
Sóhajtottam.
-Oké, oké. Tegnap körbenéztünk a parkban Henryvel de semmi nyomot nem találtunk.
-Viszont…
-Viszont mi? Nem hiszel nekem??
Mike felnevetett. Nem túl vidáman.
-Kérlek Vic, adj valami támpontot, és tudom, hogy találtatok valamit. A vámpírodnak jó a szaglása.
-Ne beszélj úgy Henryről, mint egy kutyáról!
-Ahogy gondolod. –majd sóhajtott egyet. Belerezonált a vonal. –Vic, megkérhetlek valamire?
-Már kértél.
-Akkor még valamire.
-Bökd már ki!
-Eljössz velem Tommy temetésére?


Hazafelé tartottunk a temetésről. A motor halkan surrogott alattunk. A sötét lakkcipőm orrát néztem, és meg sem tudtam szólalni. Akkorák voltak a koporsók, mint két cipősdoboz. Nem vállalt senki sem hamvasztást.
Mike csendesen vezetett mellettem. Gyerekkori barátját most temette el a lelkében, örök emlékbe zárva. Azt mondta ott volt az esküvőjükön. Nem tudtam semmi vigasztalót sem mondani. Szájzáramat még jobban fokozta, hogy eszembe jutott a kisfiú. Elkedvetlenedtem.
Mike-ot régről ismerem. Kollégák, társak voltunk. Képzeljék el ezt egy köteléknek. Életünk-halálunk függött a másiktól. Akár egy házasság. Régóta tudom, hogy Mike sosem volt közömbös irántam. De amíg társak voltunk, nem léphettünk át semmilyen határvonalat. Most, hogy már nem dolgozunk együtt társként, most sem léptük át azt a bizonyos demarkációs vonalat.
Néztem az arcát. Szürkésbe hajló zöldes szeme az utat fürkészte. Ahogy mondani szokták, markáns, férfias arcvonásai voltak: szögletes arcvonal, határozott áll, mégis volt benne valami, ami határozatlanná tette, vagy éppen éveket fiatalított rajta. A tekintete. A tekintetében egy jámbor, rendszerető, világot jobbító szándékú férfi volt. Az indulatok kiültek az arcára. Tudtam mi tette fiatallá: az arca nyitott könyv volt. De tudtam, hogy ugyanez a férfi viszont a legelhivatottabb zsaru volt, akit valaha ismertem. Amikor még együtt dolgoztunk, mi zártuk sikerrel a legtöbb ügyet. Mike elszántságával senki sem vetekedhetett. És most itt ül mellettem, darabjaira hullva. Ez a legborzasztóbb az egészben. Még a halálesetnél is, amin most megbukott. Még annál is rosszabb.
Megálltunk a lakásomnál. Felé fordultam az ülésen, de nem tudtam mit mondani. Még mielőtt észrevettem volna, mit cselekszem, a karjára tettem a kezem.
-Valamit teszünk az ügy érdekében. Mike… -elhalt a hangom. Nem ígérhettem meg semmi olyasmit neki, amit nem tudtam volna betartani. De bármit megtettem volna, hogy kitöröljem a végtelen fájdalmat a tekintetéből.
Mike rám pillantott. Majd megrázta kicsit magát, és haloványan elmosolyodott.
-Kösz, Vicki. De én… elleszek valahogy. –Tenyerét a kézfejemre tette egy pillanatra. Egy pillanatra rám meredt, majd a térdére ejtette a kezét. A szemében megenyhültek az indulatok.-Köszönöm.
Némán bólintottam. Valamit hozzá akartam fűzni a dologhoz, de semmi sem jutott eszembe. Egy hang nem jött ki a torkomon. A kocsiban dúlt a mély gyász. Ide nem illenek a szavak.
Mike csendben bólintott.
-Menj csak.
Én vettem egy apró levegőt, majd kioldalaztam a kocsiból. Láthattam komor profilját, amikor elhajtott mellettem.

Egész nap az interneten és az íróasztalomon lógtam. Nem tudtam és nem is akartam abba hagyni a munkát napnyugtáig. Mike szomorú, gyászteljes tekintete és a kisfiú arca úszott végig a szemem előtt. Mike-tól kaptam néhány régi aktát, az irodából pedig hazahoztam pár könyvet, amit Coreen készített ki nekem előre a témával kapcsolatban. A jegyzeteim, és a monitorom között ingattam a tekintetem. A kezem néha a kávéért nyúlt, néha meg kimentem felrakni egy újabb adagot. Ilyenkor kedvem lett volna elszívni egy cigarettát, de mivel tudom, hogy belefulladnék a füstbe, nem tettem. Tizennégy éves koromban kipróbáltam a dohányzást. A szokás nem jutott át a próbaszakaszon. A röhögő osztálytársaim előtt fulladtam majdnem köhögésrohamba. Nincs kedvem szórakozni a végzetemmel. Ehelyett, amíg folydogált a friss kávé a gépből, végeztem pár karnyújtást és gyakorlatot. Aztán visszacammogtam, és végigfutottam a jegyzeteimet. Nem találtam semmi hasznosat. Végignéztem a halottkém jelentését a nagy semmiről, hasonló haláleseteket kerestem az adatbázisban, semmi. Mindent végigfutottam. Néha ránéztem a telefonomra. Coreen nem hívott. Akkor biztos nem talált semmit. Egy idő múlva idegesen malmozni kezdtem. Csak járt az agyam, járt, de minek. Mikor percenként néztem a monitoron a soros naplemente időpontját, egyszer csak megcsörrent a telefon. Úgy nyúltam érte, mint a fuldokló az úszógumiért.
-Mondd hogy te vagy az! –nyögtem a telefonba.
A kellemes kuncogás hallatán, megnyugodtak az idegeim.
-Mondd ki: hiányoztál Henry Fitzroy!
Megráztam a fejem, de tudtam, hogy ezt nem látja.
-Mondj már valami használható infót! Az egész adatbázist szarrá túrtam!
Henry hümmögött egyet.
-Ami az illeti találtam valamit. Át tudsz jönni?
Felpattantam. Amíg a dzsekimbe bújtam, hevesen bólogattam. Aztán megint leesett, hogy nem hallja, ezért kiböktem.
-Már ott is vagyok.
-Te is hiányoztál Vicki. – búgta a vonalba.


Az ígéretemhez hűen pár perc alatt lesprinteltem a taxiig, és negyed óra múlva már Henry ajtaján kopogtattam. Meg sem várva a válaszát, a lakásába rontottam, és kis híján a karjaiba rohantam. Henry, még mielőtt megütöttem volna magamat, elkapta a könyökömet és megállított. Eltöprengve nézett a szemembe.
-Te aludtál egyáltalán, mióta eljöttél?
Én legyintettem.
-Rég volt már reggel Henry, de most kérlek figyelj – gesztikuláltam pár érdekes körmozdulatot a kezemmel- most mondd meg, mit derítettél ki, kérlek, kérlek.
Henry összeszűkült tekintettel méregetett.
-Te meg hol jártál? Halálszagod van.
Idegesen felvontam a szemöldököm.
-Most meg mi a francról beszélsz…? –gesztikulálás- csak mondd már, mit derítettél ki. Voltam az áldozat temetésén és Mike ki van borulva… én is ki lennék borulva, ha a gyerekkori barátomat egy cipősdoboznyi koporsóban látnám viszont…
Henry finoman megrázott a vállamnál fogva. Abbahagytam a dumálást. Csak néztem rá. Világos íriszét figyelve hirtelen iszonyatosan fáradt lettem.
Henry egy hang nélkül a vállamat továbbra is fogva finoman megemelt, hogy a lábam a földet súrolja, ily módon keresztülvitt az előszobán a nappaliig, leültetett az ágyra, és a kezembe nyomott egy poharat. Nemsokára a méregerős whiskyt kortyolgattam. Az idegeim felhagytak a rángással.
Henry letelepedett elém a másik kanapé karfájára, és várta, amíg megnyugszom. Én meredten szürcsölgettem az aranyszínű nedűt, közben szórakozottan figyeltem a Henry mellkasáig lelógó kereszteket és medálokat. Mondtam már, hogy a kereszt nem bántja?
Pár perc telt el némaságban, majd ernyedten tartottam a kezemben a kiürült poharat. Őszintén, fogalmam sem volt, hogy mi a fene ütött belém. Csak ültem kábán és meredtem magam elé. Mindig is tudtam gőzerővel dolgozni, szinte alvás nélkül, és most pedig teljesen lefagyok. Valami nem volt rendben. Kimondatlan kérdésemre a választ Csodálatos Henry adta meg, miközben óvatosan kivette kezemből a poharat:
-Sokkot kaptál tegnap este. És a fejedet is beverted. –megcsóválta a fejét. Egyik kezében a poharamat tartotta, másikkal fáradt arccal a nyakát kezdte masszírozni. Így folytatta. – Ma meg elmentél temetésre. Nagyon keveset aludtál, és sok kávét ittál. Pihenned kellene Vicki.
Én csak néztem emelkedő-süllyedő mellkasát. Tudtam, hogy a szíve nem dobog, mások élő, meleg vére élteti.
-Én csak, én csak… le akarom minél hamarabb zárni az ügyet. És az egész napomat azzal töltöttem, hogy kerestem a semmit… és…-fáradtan sóhajtottam. –nem akarok majd rémálmokat.
Összerezzentem, mikor Henry közelebb hajolt hozzám, és a fülem mögé tűrt egy tincset. Még mindig a mellkasát néztem. Megérintette az államat. Felnéztem a szemeire. Szürke. Zöld. Szürkészöld. Kavargó mélység. Lecsuktam a szemem.

1. fejezet

Csöngettek. Először nem is tudtam mi mindent verek le az éjjeli szekrényemről miközben a szemüvegemért kotorásztam. Felkapaszkodtam, és egy kinyúlt pizsamában elbotorkáltam az ajtóig. Mike volt az. Hivatalos arccal, hivatalosnak tűnő papírokkal a kezében. El sem hinném, hogy bejövök neki.
-Khmmm?
-Vicki, beszélnünk kell.
Fáradtan mutattam körbe, hogy tessék bejönni.
-Még ki sem hűlt az ágyam, Mike. Mit akarsz?
Mike leült az egyetlen szabad helyre a lakásomban, egy székre az asztalnál. Az asztalon papírok tömkelege hevert hatalmas kupacokban, laponként egymásba folyva, és egy képregényrajzból egy kinagyított kocka volt kiterítve mindezek tetején. Mike szeme megállapodott a papíroson, miközben az asztalomhoz sétált, és leült az egyetlen üres székemre, amiről nem folytak le a könyvek, újságkivágások és dossziék. Elvettem előle és lefordítottam. A képet Henrytől csentem el. Nem akarom, hogy kiderüljön, hogy lopok egy képregényrajzoló vámpírtól. Az olyan… hogyismondjam… ellentmondás a tulajdonságaimnak. Én nem lopok, csak kölcsön veszek. Ez a kép kifejezetten inspirál. Lopva belepillantottam a lapba. Majd becsuktam és eltettem az átjáró fiókos komódjába.
-Te rajzoltad?
Beszaladtam a konyhába, közben a fejem ráztam. Előszedtem két tiszta bögrét, és instant kávét raktam bele, majd teletöltöttem forró vízzel. Mike-éba tettem egy kis tejszínt, nem egy, nem két, hanem három cukrot. A sajátomat feketén tej nélkül ittam. Az első kávé nálam legyen borzalmasan, ihatatlanul erős. Muszáj minden nap valami hajtóerő, amire felébredek. Visszacsoszogtam, közben viszketett az orrom. Nem lesz vidám nap, a mai sem...
Mike elvette a bögrét, és az asztalra mutatott, miközben másik kezében levő mappával egyensúlyozott.
-Csinálnál egy kis helyet? Valahova ki kell pakolnom a képeket…
Én fújtattam egyet, mert mást nem tudtam, és nagy pakkokban lepakoltam a padlóra az iratokat. Mike csendesen nézte a ténykedésem.
-Nem vagy egy kicsit kaotikus ma reggel?
-Én mindig kaotikus vagyok… -motyogtam az orrom alatt.
-Hogy mondod?
-Most keltem fel, Mike. –mondtam hangosan, majd leültem vele szemben. Lenyeltem a kávét, majd felkészítettem magam a borzalmakra. Nekem nem kell moziba mennem horrorfilmért. Megkapom az egész forgatási anyagot képekben.
Mike arcára néztem, és elkezdtem gyanakodni. Azt a fejet vágja. Most azt a pókerarcot vette fel, amikor valaminek nem tudott a végére járni… ismerem ezt az arckifejezést. A tekintete üres, a szeme csillog a határozottságtól, a vállát kihúzza, és úgy tetszik, mintha bent tartaná a levegőt. Nagyon feszült. Le se tagadhatnám, hogy évekig a rendőrtársam volt.
Az üres asztalra továbbra is rezzenéstelen tekintettel, sorban kezdte elém rakosgatni egy műanyag kék mappából a képeket. Oldalra tett néhány dokumentumot, amit a rendőrségről hozott. Amint végzett a képek sorba rakosgatásával, karba tette a kezét, hátradőlt a széken. És várta a reakciómat.
Én feltettem az orromra a szemüvegemet, és mély levegőt véve (nem sok jót ígért Mike rezzenéstelen arckifejezése) ránéztem az információhalmazra, és hagytam, hogy az agyam bedobja az első gondolatot, ami előjön.
A művelet nagyon rövid ideig tartott.
-Mi ez? –meredtem a képekre. Elsőre meg sem tudtam állapítani, hogy miket látok. Mire a szemem felfogta a látványt, rájöttem, hogy emberi szerveket. Nagyon rossz állapotban.
Mike megvárta, míg áttanulmányozom őket, majd csendesen megszólalt.
-Kellene a segítségetek. Az elűntesek feladták a keresést.
Én döbbenten meredtem a volt kollégámra.
-Hogy mondod Mike? Mit kell megkeresni? Ezeknek a szerveknek a gazdáit?
Mike előkaparta a legalsó képet a mellette levő polaroidkupacból, és átadta nekem. Egy kisfiú volt rajta. A képen egy erdő vagy a kerti fa lehetett a háttér. A kiskrapek korát négyévesnek tippeltem, arca kicsit hosszúkás- kicsit kerek, inkább amolyan szív alakú. Haja fekete és szerteágazó, szeme hatalmas, akvamarinkékben játszott. Mosolyából következtethettem, hogy hiányzott még egy tejfoga.
-Őt kéne megkeresnetek. –térített vissza Mike hangja a valóságba. Rápillantottam. Tanácstalanul megrándította a vállát, közben tekintetével továbbra is a reakciómat leste. - Semmit sem tudok Vic, csak azt, hogy nem ember szedte szét a szüleit.
Én felváltva bámultam a tágra nyílt tekintetű kisfiút a képen, és akkor feltehetőleg a szülei földi… hogyismondjam, maradványait. Ez betett reggelinek. Eltelítette a gyomrom. Belenéztem Mike zöldesszürke szemeibe. Felvontam a szemöldököm.
-És úgy gondolod, hogy csodákra vagyok képes?
Mike fáradtan felsóhajtott.
-A barátom volt, Vicki. Tommy Helson.
Összeállt a kép. Úgy hatott, mintha fejbe vágtak volna egy golfütővel.
-Az a Tommy? Te jó Ég, Mike, sajnálom. Tehetek érted valamit?
Mike a kezébe temette az arcát. Behunyta a szemét, és rájöttem, hogy talán a lehető legrosszabb kérdést tettem fel neki. Sóhajtott egyet, kinyitotta a szemét, és elnézett a vállam fölött, majd az asztallapon kezdett dobolni ujjaival. Tekintetével mereven kinézett magának egy pontot, gondosan elkerülve az előtte heverő képeket. Közben halkan, de érthetően beszélni kezdett. Már kihallottam az enyhe dühöt a hangjából.
-Csak találd meg a rohadékot. A gyerekhez nem fűzök sok reményt, de hátha… - nem fejezte be a mondatot.
Tudtam mire gondol, nyeltem egyet.
-És hogyan tudom én őket megtalálni?
Lerakta a barna borítékba csomagolt többi iratot a lecsupaszított asztalra.
-Keresd meg a vámpírod… és intézkedjetek.
Fel akart állni, de én a karjára tettem a kezem. Tommy a legjobb barátja volt. Együtt diplomáztak. Édes Istenem, segíts. Próbáltam valami vigaszfélét megfogalmazni, de mit mondjak neki? Mindent látott. Ahogy ismerem, élőben, közelről is megszemlélte a halottakat. Nem tudom megvigasztalni.
-Mihamarabb előkerítem.
Mike bólintott és felállt. Kisétált az ajtóig, majd visszafordult.
- Mikor tudod elkezdeni?
Én a papírokra bámultam, majd vissza rá.
-Amint lemegy a nap.


Este az első dolgom volt felkeresni Henryt a papírokkal. Napközben kávét kávé után nyeltem, így estére olyannyira bepörögtem, akár Superwoman. De sikerült épségben elérnem a lakásához. Napközben hagytam neki üzenetet. Nem mintha attól tartok, hogy akkor kel ki a koporsóból, mikor megérkezek, mert ez egy fikció, hanem mert… nem is tudom. Talán boxerben alszik, vagy a naturista alvás híve. Én sem szeretem, ha ágyból kikelve látogatnak meg, amíg a kényelmes, ám sokszor a melegre való tekintettel lenge öltözetekben flangálok. Vagy csak nem akarom felébreszteni az alvó vámpírt. Nem tartom jó ötletnek hívatlanul berontani hozzá.
Felrepültem az emeletig… vagy nyolcasával szedtem a lépcsőfokokat, már nem emlékszem. Bekopogtam. Nincs válasz. Fél percig toporogtam a lakásnál, a lenyűgözően igényes és drága folyosószőnyegen, majd benyitottam a sima, üres tölgyfaajtón. Még névtábla sem volt kitéve, de gondolom, hogy aki kifejezetten Henry társaságára vágyik, pontosan tudja, hol keresse. Besétáltam. Szeretem az egylégterű lakásokat, mert már az ajtóból mindent beláthatok. Nyomozásaim során mindig ezeket részesítettem előnyben, de ezeket is átkoztam, mert az ilyen lakásokba hajlamos az ember (és a mai modern lakberendezők) minden fajta és méretű térelválasztó megoldásokat beszuszakolni. Henry tizenharmadik emeleti lakása (nem csalás, nem ámítás, tizenhármat mondtam) igényes volt, és vámpírhoz illő színekben pompázott. De aki XVIII. századi antikvitást vár el Henry Fitzroytól, Richmond egykori hercegétől, VIII. Henrik egyetlen életben maradt, ám törvénytelen fiától, annak csalódnia kell. Henry a modern elegancia híve. Ő maga sem porosodó kosztümben flangál a modern fekete, vörös és ezeknek a színskálán megtalálható minden árnyalatával berendezett nappalijában, hanem a legújabb divat szerint öltözködik. A hanyag eleganciája néha azzal az angolos hercegfiú stílussal keveredik, ami miatt meg tudnám párszor fojtani.
Henry háttal ült nekem, az étkezőasztal fölé hajolva. Rajzolt. Idáig hallottam a toll sercenését a papíron. Göndör aranybarna fürtjei az asztalra omlottak, valami érdekes kontrasztot alkotva a fekete üveglap fényével. Sötét ing volt rajta, jobb kezén feltűrve a könyökéig. A csuklójáról lelógott egy kereszt. A vámpírokon nem fog sem a kereszt, sem a szentelt víz. Sem az ezüstgolyó. Azt hiszem, a vámpírok tényleg halhatatlanok.
Már majdnem mögé értem, mikor megszólalt. Annyira nagy volt előtte a csend, hogy a fülemben dobolt az érverésem. A hangja amolyan selymesen rekedtes volt, mint a csendes szél. Érdekes, lehet, hogy a kora miatt, de vajon minden vámpír valamely tulajdonságát lehet hasonlítani természeti jelenséghez, vagy csak Henryét?
-Megkaptam az üzeneted. Foglalj helyet.
Fel sem nézett a papírból. Vele szemben ültem le, hogy bele tudjak kíváncsiskodni a rajzba, ám sajnálatomra vagy éppen szerencsémre? Egy hatalmas tál sütemény állta el az utamat.
-Te… Henry?
-Neked hoztam. –mondta sustorgó hangján. –Biztos voltam benne, hogy egész nap nem eszel.
Megcsóváltam a fejem, és elvettem egy csokis süteményt. Szeretem a süteményt.
-Henry, kezdesz olyan lenni, mint az anyám.
Henry elmosolyodott, és felemelte a fejét. A szemei szürkéskékek voltak, ragyogó életet teremtve az arcának. Tulajdonképpen nem is nézett ki vámpírnak. Nem volt hullafehér a bőre és földszaga. A vámpírokról ilyen sztereotípiák terjengenek. Ezzel ellentétben Henry jól ápolt és fantasztikusan nézett ki. A mosolya olyan volt, mint a legjobb minőségű csokoládé. Kilókat lehetett hízni csak a mosolya látványától.
-Az édesanyád biztosan szóvá tenné, ha elcsented volna az egyik rajzát…
Én rajtakapottan az ölembe tekintettem. Ha hazudok, kiszagolja. Remek, így próbáljak sunnyogni egy vámpír előtt!
Henry nem reagált többet, visszatért a művéhez, de a mosoly ott bujkált a szája szegletében. Olyan kisfiús élt adott neki, ugyanakkor a férfiasság is sugárzott a pasasból. Akár egy angyal és egy ördög keresztezése. Vagy maga Lucifer, akit megfosztottak angyalszárnyaitól… de miről is hablatyolok én?!
Elé pakoltam a képeket egy szó nélkül. Ügyeltem, hogy a tetejére rakjam a kisfiúról készült képet. Henry elmosolyodott. A szeme a kezét követte. Épp egy íves vonalat húzott a fekete tussal a kékeslila-ciklámen forgatagú háttérbe. Egy női test rajzolódott ki a keze alatt. Vajon az igazival is ilyen gyengéden bánik…? Még jó, hogy Henry nem gondolatolvasó, mert akkor bebuktam… egyébként meg… nem is szoktam ilyet gondolni. A kapcsolatok többségében általában én vagyok a vezető egyéniség.
-Szeretem, ha egy nő a dolgok közepébe vág. –mondta Henry mosolyogva. Majd vetett a fotókra egy pillantást. –A fiút keressük?
Én bólintottam.
-Szétszedték a szüleit. A többi képen a szüleit láthatod. Nem tudom melyik szervüket. –Sokkolni akartam Henryt de, ehelyett csak bájos mosolyával bűvölte a nyomorult papírlapját, és vonalakkal tarkította be a nő ruháját. Ami csak egy anyag volt a nő testére terítve.
Sóhajtottam egyet. Megdörgöltem az orrnyergemet.
-Henry, én egész nap ezek fölött… a borzalmak fölött görnyedtem. Megtennéd azt, hogy abbahagyod a firkálást, és a képekre figyelsz végre?!
Henry letette a tollat, keresztbe tette a kezét az asztallapon, és a szemembe nézett. Szürkészöld szemei megvillantak az asztali lámpa fényében, akár a macskáknak.
-Hároméves, kék szemű, fekete hajú. A bal szemöldöke fölött egy sebhely van. Ajka telt, szeme tágra nyílt. A képen asszem az áll, hogy Christiannak hívják. –sorolta miközben tenyerével letakarta a lapokat. Közben végig a szemembe nézett.
Elkerekedett szemem.
Oldalra billentette a fejét, miközben a döbbenetemen mulatott. Derűsen összeszűkült a tekintete.
-Nem sok ez az erőszak neked egy kicsit Vicky? –kezét gyengéden az enyém közelébe tette. Nagy vágyam lett volna megkérni, hogy öleljen meg, és ringasson el, de hogy tegyem, ha én vagyok a mindent elviselő rendőrnő? Nekem nem szabad puhánykodnom. Egyébként is nem is szoktam puhánykodni. Meg se szabadna kottyanni nekem egy egész napos… cafattanulmányozás. Akár az egész nap beleüthetem az orrom a tetemekbe, akkor is tilos kiakadnom. Azt hiszem, kezd a híres zsaruelszántságom megcsappanni. Vagy a lopva megbújt anyai ösztönök gyakorolnak rám ilyen hatást? Kedvem lett volna olyat mondani, hogy: Henry, SEGÍTS!
De villámgyorsan lerendeztem magamban a vitát: nem akarok gyereket, így nem is lehetnek anyai ösztöneim, mert legutóbb, amikor kisgyereket adtak a kezembe, az keresztanyám születésnapján volt, és a kis üvöltöző, a haragtól égővörösre torzult arcú kis tündér sugárban rámpisilt. Tizennyolc éves voltam, vagyis a legalkalmasabb korban a kiakadásra, pláne hogy az akkoriban kedvenc fekete ruhám ezután a tisztitó martalékává lett. Azóta nem fogok a kezembe gyereket. De nem is tervezek gyereket, úgyhogy nem uralkodtak el rajtam az anyai ösztönök. És punktum. Csupán ingerült vagyok, ha megoldatlan gyilkossági ügyet nyomnak a kezembe. Pontosan.
Kavargó gondolataim a tekintetemre is kiülhettek, mert Henry intenzíven nézett továbbra is.
Mindehelyett azt feleltem:
-A kórháznál látták őket utoljára. Hét nappal ezelőtt. De ezt is biztos tudod. Ha egy pillantásból ilyen pontos leírást adsz, akkor megvan a tettes. És nincs a képre írva a gyerek neve! –meresztgettem a szemüvegen keresztül a fotóra a szemem.
Henry elnevette magát.
-De a papírokon rajta van. –bökött a kezemben tartott aktákra. Széles mosolyt küldött felém. –Ötszáz éves gyakorlatom van emberismeretből. Senki sem csinálja jobban nálam, honey.
Ezzel nem vitatkozhattam. Miért is vitázok egy vámpírral? Ja, a nyomozás…
-Szóval most mit csináljunk? Kalap, kabát? –vontam fel a szemöldökömet, közben karba vágtam a kezem. Én ebben voltam profi. –A rendőrség lemondott a keresésről.
Henry kedvesen mosolygott rám, mintha egy copfos kislány lennék. Bár az ő világában, őhozzá képest mindenki copfos kislány. Még az ükanyám is az lenne. Legalább van valaki aki túl fiatalnak tart. Ez is valaki, ha már az ember túl van a harmincon,nem?
-Mondták már neked, hogy olyan édes az arcod, mikor felvonod a szemöldököd? Ilyenkor sosem tudlak komolyan venni.
Megcsóváltam a fejem.
-Henry, te még emberi maradványokról készült fotók fölött is képes vagy flörtölni? –felkeltem, és felvettem a dzsekim. Az ajtóból fordultam vissza felé, miközben a telefonomat kezdtem keresni a zsebemben. –Te nyertél.
Henry, aki még mindig az asztalnál ült, széttárta tenyerét és összevonta a szemöldökét.
-Miért, én mindig csak a lényegre vagyok kíváncsi.


Kopogva vertem fel a sarat az úton, ahogy a csizmámban végiggázoltam a járdán. Henry mellettem csendes árnyéknak tűnt. Mintha csak egy háttérrajz lett volna, a neonforgatagos sötét esti Torontói utcán. Nem csapott zajt, szinte ott se volt. Olyan láthatatlanul mozgott mellettem, hogy néha rá kellett néznem, hogy biztos legyek benne, hogy nem egyedül sétálgatok. De ott volt. Volt a levegőben valami, ami éreztette a világgal: Henry Fitzroy köztünk van. Vajon miért vélekedek így? Ránéztem. Az ellenállhatatlan arcéle a metszően éles arccsontjával és metszett állával maga volt a tökély. Arcán halvány derű játszott – ez volt az általános arckifejezése, ha este sétáltunk a városban. A haja a párától még jobban begöndörödött, de nem idegesítette különösebben. A szeme sötét volt. Igazándiból most csak a pupillája tágult nagyra, de amikor előférkőzik belőle a vadállat, akkor a tekintete fullasztó feketeség lesz. Mintha bedrogozott volna. Talán a vér ilyen hatással van a vámpírokra. Nem tudom, de nem is zavar különösebben, míg ebben a gyönyörű arcban gyönyörködhetek. Csak tudnám, mi a fene ütött belém. Mindig is én voltam a domináns egy akármilyen kapcsolatban, de Henry mindig hagyott alaposan elbizonytalanodni.
Hogy eltereljem a figyelmemet Henry arcáról inkább beszélni kezdtem.
-Azt mondják, nem ember tette.
Henry bólintott.
-Démon volt.
Én megálltam, és ránéztem.
-Jó…jó, de milyen démon? Gondolom ez egy gyűjtőfogalom. –gesztikulálni kezdtem. Ilyenkor izgatott vagyok. Meg mérges. –Biztos van fogalmad arról, hogy hogy néz ki… és hogy jött elő ez az izé…
-Mondd ki: démon. – mondta Henry, egy pillanatra megtorpanva, és rám emelve világos tekintetét.
-Henry én… ha izének akarom, akkor izének szólítom az izét! –mondtam ingerülten. Azt hiszem a kávé dömping végére értem.
Henry szájszeglete megrándult, ahogy az államhoz érintette a kezét. Láthatólag jól szórakozott rajtam.
-Tudod Vic, szerintem kidolgoztad magad mára.
Fájni kezdett a fejem. Megráztam. Mintha automata csengőket építettek volna a fejembe, hogy akkor szólaljanak meg, amikor a fejem fáj. Az agyam nehéz volt, és sajgott. Ettől rögtön fáradtabb lettem.
-Meg tudom oldani. Csak adj valami…. –gesztikulálás a levegőbe- támpontot, vagy mi a fenét. Tulajdonképpen mit keresünk?
Henry a sarkán dülöngélt. Zsebre vágta a kezét. Fekete egyenes szabású bőrdzsekit viselt, és fekete farmert csizmával. Csendesen mosolygott rám.
-Tulajdonképpen démont keresünk. Pardon, izét. Nyelvbotlás.
Legyintettem egyet, ami pofonnak is beillett volna. De Henry gyors reflexeinek köszönhetően már csak a levegőbe legyezhettem egyet.
-Te most szórakozol velem? – kérdeztem, és megkeményedett a hangom.
Henry elnevette magát. Hangja meleg volt, mint egy gyapjútakaró. Bele tudtam volna bújni. Legközelebb Henry hangú pulóvert fogok venni gyapjúból. Az eladó biztos szívinfarktust kap eme szinesztézia hallatán. Szó nélkül hagyva fagyos megjegyzésemet, mellém állt és belém karolt majd vezetni kezdett.
-Ismerek valakit. –mondta, miközben átsétáltunk a parkon, az árnyas sötétzöld fák alatt, a bronzbarna padokkal szegélyezett, murvával felszórt ösvényen. Mint két kedves kis barát. Kart karba öltve. Fáradt voltam, és fejfájás gyötört. A jó hírnevemen Henry nem fog rontani. Rápillantottam. Bár…
-Jól van, az a valakid majd segíteni is fog nekünk? – próbáltam minden kétkedésemet belesűríteni a hangomba.
Henry mosolygott. Egy derűs ötszáz éves vámpír. Kezdem azt hinni, hogy én vagyok vicces neki. Egész este vigyorog rajtam, mintha egy idióta diáklány lennék, aki semmit sem ért. Kezdett idegesíteni ez a rám aggatott szerepkör.
-Nem bízol bennem Victoria? –kérdezte, és felém rebbent a tekintete. Olyan furán tudta ejteni a nevem. Ahogyan senki. Olyan hogyismondjam túlontúl angolosan. Wááh!
-A nevem Vicki, ha nem emlékeznél rá. – szúrtam közbe, és az egyik lábamról a másikra nehezedtem a durva murvában. - Én benned bízom, csak az informátoraid… izé…
Henry megállt, és szembe fordult előttem. Az arca amolyan furmányosan gondolkodó formát vett elő. A szemöldökét összevonta, ami kétségtelenül nem volt olyan „aranyos”, mint amikor elmondása szerint én teszem ugyanezt. A szemei az utcai lámpa fényében most zöldnek hatottak. Elvileg szürkéskék szemei vannak. Mindig változik. Mindenesetre figyelni kellett rá.
-Vicki ők nem izék, hanem emberek.
Várt, mintha valami le kellett volna, hogy essen. És le is esett.
Megráztam a fejem.
-Jaj, jól van Henry, hagyjál már…
Ekkor történt valami. Valami olyan gyorsasággal vágódott az oldalamnak, hogy még meglepődni sem volt időm. A földre estem, és nem sokon múlt, hogy a fejem is a betonon koppanjon. A valami rajtam volt. Kis testű izé… azt hiszem igen, izé volt.
A szemüvegem lerepült, így homályos foltokat láttam a sötétben. Egy magas alak emberfeletti gyorsasággal mozgott körülöttem. Na az Henry. Körülötte három kicsi valamit láttam mozdulni ugyanilyen sebességgel. Vajon ők is vámpírok voltak? Nem volt időm több fejtegetésre, mert megleltem a szemüvegem. Szerencsére törésálló üvegből van, így felkaptam, és már rántottam is elő a pisztolyom. A lény a térdemen ült, és nézett rám. Nem is tudom definiálni. Egy pici testű manószerű dög volt. Mint egy kobold. Csak éppen akkora fogakkal, hogy az már egy kardfogú tigrisének is beillene. A kobold vagy manó csak nézett rám. A szája véres volt, és egy húscafat állt ki belőle. Amint ez leesett, beleürítettem a tárat. A manó lerepült a lábamról, darabkái az utcát borították. Zihálva vettem a levegőt. Valaki a vállamhoz ért, én meg idegesen felrántottam az üres pisztolyt. Henry volt az.
Szétúszott képpel a látómezőmben leeresztettem a fegyvert, és hagytam, hogy a hónom alá nyúljon, és elvigyen a helyszínről. Henry tíz centivel, ha magasabb volt nálam. Alakja karcsú, de nem vézna. Csupa izom, mint a leopárdoknál. Simán elbírt. Ha ember lett volna, akkor is ilyen lovagiasan tudott volna cipelni. Bő tíz perce sétáltunk, mire megszólalt.
-Mára befejeztük a keresést. A lakásomon folytatjuk a kutakodást.
Én kábán legyintettem egyet.
-Hagyd csak, Henry, jól vagyok. Egyébként is egész nap azokat az átkozott papírokat bámultam. Nincs bennük semmi.
Henry mosolygott.
-Vicki, megrándult a nyakad, fáj a fejed. Holnapra az egész oldalad fog fájni, ahol az izé neked ment.
Elmosolyodtam Henryre. Centikre volt tőlem a tökéletes arca. Ami azt illeti, kellemesen bódult voltam. Valami nem volt rendben. Nagyon nem. De ez nem zavart. Haharásztam.
-Szóval, démon volt az izé. Neve is van?
Henry a homlokát ráncolta. Elértünk a lakásáig. Felcipelt a lépcsőn.
-Vicki, nem fogom latin kifejezésekkel tágítani az agyadat. Jó alaposan meglendült a fejed. Akár agyrázkódást is kaphattál.
Én felnevettem.
-Henry, egy ekkora izétől? Most viccelsz?
Henry bevitt a lakásba, és letett az ágyára. Puha volt, és Henry illatú. Nekem pont megfelel.
Leült az ágy szélére. A homlokomra tette a kezét.
-Lázas vagy. Tág a pupillád. Sokkot kaptál.
Én mosolyogva ráztam a fejem. Aztán elaludtam.


Pár perc, vagy óra múlva kinyitottam a szemem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Puha fény világította be a szobát. Átfordítottam a fejem, és Henry ült mellettem az ágyon. Hátát a falnak vetve, kezében éppen a papírokat tanulmányozta. Mire fölemeltem a fejem, rám nézett, és megérintette a homlokom.
-Fél kettő. Három óráig voltál kiütve.
Bólintottam. A nyakam már nem fájt.
Óvatosan felültem. Henry rám pillantott. Összevonta a szemöldökét, az arca mozdulatlan volt, mint egy szoboré.
-Tudsz dolgozni?
Én bólogattam. Látjátok, nem is fáj a fejem. Az alvás rendbe tesz.
Henry felém nyújtotta a papírok egy részét, kiegészítve a jegyzeteivel. Szépen írt. Cikornyás betűkre számítottam egy vámpírtól, de kifejezetten szépen írt. Nem úgy, ahogy egy férfi ír, nem is olyan lányos. Egyedi. Jó volt ránézni a betűkre.
-Hű, neked aztán többet mondanak ezek a papírok, úgy tűnik…
Henry elmosolyodott és felállt az ágytól. Miközben kiment, én beleolvastam a szövegekbe. A fele latinul volt, gondolom a démonok, bocs izék neveivel. A többit értettem. Az egésznek annyi volt a lényege, hogy a démonizék eme válfaja emberi khm, külréteggel és hússal táplálkozik. A tett helyszínén viszont csontok sem voltak, csak a belső szervek maradtak meg.
Henry kisvártatva visszatért, egy gőzölgő bögrével a kezében. Felém nyújtotta.
-Henry, ezek mit csinálnak a csontokkal?
Beleszagoltam a barna italba. Fahéj, mogyoró, és kávéillata volt.
-Hmmm, nem is tudtam, hogy specialista vagy a kávéban! –belekóstoltam. –Hmmm, Henry, ez valami isteni!
Henry megvonta a vállát.
-Fegyvert készítenek belőlük.
Én elmeredten pillantottam rá.
-Fúh… kőkorszak helyett… csontkorszak??
Henry mosolygott.
-Nagyon jó nyilakat lehet készíteni emberi csontból. Mélyre fúródnak.
Én prüszköltem egyet.
-Úgy mondod, mintha használtál volna ilyet. –majd ezen elgondolkodtam. –Mondd, ugye nem használtál ilyet!
Henry csendesen nézett rám. Majd megrázta a fejét. Tincsei ide-oda röpködtek.
-Kaptam egyszer egyet a lábamba. Nem éppen kellemes élmény.
Felsóhajtottam. Valahogy megnyugtatott, hogy Henry nem farigcsált véres emberi csontokból emberi nyílvesszőt. Valahogy sokkal jobban lettem. Vannak nagyobb szörnyetegek a vámpíroknál is. Hurrá!
Megittam a kávét, közben Henryt néztem. Vörös ing volt rajta, az utolsó két gombig begombolva. A kivágásból látni lehetett tökéletes mellkasa egy szeletkéjét. És egy kereszt lógott a nyakában. Az arca szép volt, és semmitmondó. Mintha minden vámpír egyenértékű lenne a titokzatossággal. Minden esetre halandó embernél ezt nem láttam még.
Ironikusan felvontam az egyik szemöldököm.
-Most akkor mitévők leszünk?
-Te most szépen hazamész, a többit majd én elintézem.
Megráztam a fejem. Nem tetszett az ötlete. Meg is mondtam neki.
-Nem tetszik az ötleted. Újabb?
Henry megcsóválta a fejét.
-Vicki, ezt bízd rám. Én tudok magamra vigyázni.
Csúnyán néztem rá. Ő csak mosolygott.
-Azok a pici izék is szerepet játszanak abban, hogy nem akarsz a közeledben tudni, vagy csak sötét útjaid egyikére igyekszel?
Furmányos kérdésnek szántam.
Henry karba tette a kezét.
-Ezek a pici kis démonok nagyon erősek, de nem jelentenek különösebb veszélyt emberre.
Bambán bólintottam.
-Azt akarod mondani, hogy azok annak a kis izének, amelyik rám feküdt, nem ember hús volt a szájában?
Henry óvatosan méregetett, mintha azon agyalt volna, hogy most elmondjon nekem valamit, aminek nem fogok örülni, vagy sem.
-A pici izék egymást eszik meg.
Bólintottam. Mást nem tudtam tenni. A szemem hatalmasra kerekedett, mint Bambinak.
-Oké, már itt sem vagyok. De mielőtt aludni térnél, csörrents rám.
Henry mosolygott. Majd megtekert egy tincset a hajamból.
-Az utolsó vágyam, mielőtt elalszom, a te hangodat hallani.
Nem tudtam eldönteni, hogy ezt sértésnek vagy bóknak szánta. Minden esetre feltápászkodtam, és rövid tanakodás után úgy döntöttem, hogy Henrynél hagyom az iratokat. Nem kívántam többet belenézni, egyébként is ő sokkal többet tud belőlük kihozni, mint én.
Ma este többet úgysem tehetek.
-Hát akkor, szia! –búcsúztam, majd kisurrantam a hálóból. Nem jött utánam. Ahogy elhaladtam az étkezőasztal mellett, belepillantottam a rajzába, amit este kezdett el. A rajz egy szőke nőt ábrázolt, gyengéd selyembe burkolódva a kékes, lilás, ciklámenes, gyémántpettyes kozmosz előterében. Rosszul láttam, vagy tényleg szemüveg üvege csillant meg a nő arcán?